II. 22. fejezet(52.)

Kedves Olvasóim!

Ebben a részben fog kicsit megmutatkozni az akcióért való szenvedélyem.

Nem is tudom, hogy hogyan kezdjek neki... Most már rájöttem, hogy jobban meg kéne becsülnöm azt, hogy írtok nekem, és ezúttal is szeretném megköszönni, hogy az előző fejezethez Azy és Picur hagyott egy-egy megjegyzést.
Észrevettem, hogy az utóbbi időkben megfogyatkoztatok, és bevallom, kicsit elszomorít, mert nem tudom, hogy mit rontottam el. Komolyan írom azt, hogy a kritikákat is szívesen fogadom, hogy ezzel is javíthassak azon, amik nem tetszenek Nektek.
Igen, ez valóban egy kétségbeesett üzenet tőlem, Hozzátok... Hisz' így a történet vége felé nem a legjobb arra feleszmélni, hogy eltűntetek, hogy valamit mégse jól csinálok. Érzem én is, hogy van itt valami bökkenő, de nem tudok rájönni a segítségetek nélkül. Azért van ez a blog, hogy valamelyest visszajelzést kapjak. Tényleg nem kell nekem regény hosszúságú vélemény, akár két mondatban is megfelel az egész - legyen az rossz vagy jó megjegyzés. (pl.: Figyelj jobban a helyesírási hibákra, stb.) Vagy, ha csak pipáltok, nekem az is elég.
A történet közepe volt a tetőpont, ez meglátszik a hozzászólások számából és a Tetszik gombok megnyomásától is. Igen, zavar, hogy míg akkor 50-től többen is szavaztatok a lenti résznél, most jó ha 20-an (akiknek ezúton is köszönöm) segítenek nekem abban, hogy ne érezzem annyira "elveszett ügynek" ezt az egészet.
Tudjátok jól, hogy sose szabtam meg, hogy hány kommentár után hozom a részeket, mert szerintem ez felesleges. Nem akarok erőltetni semmit, ha azt nem Ti akarjátok. Hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy Rátok erőltessem saját magamat?!
Azonban látom, hogy itt vagytok, olvastok, ám semlegesek vagytok. Pontos okot nem tudok ezekért, így tényleg csak bennem látom a hibát. De akkor segítsetek, mert ember csak embertől tud tanulni...
Első és utolsó ilyen bejegyzésem, soha nem fogok ilyet írni többé, és nem is szándékoztam, most utolsó elkeseredettségemből osztom meg ezeket az aggályaimat Veletek. S ha most írtok, akkor kifejezetten hálás leszek Nektek, ha nem, az se baj. Csupán örülnék neki, nagyon...

Puszi, Tyra

Zoé:

Harry az éjszaka folyamán nem bukkant elő, azonban egy telefonhívás lenyugtatott bennünket. Már ha le lehet nyugodni úgy, ha a hívást a rendőrségtől intézik... Részletekbe nem bocsátkoztak, ettől függetlenül van egy olyan érzésem, hogy a mi drága Harry-nket nem éppen józanul vihették be az őrsre. Louis telefonja hatkor szólalt meg, s mivel hogy én a családomhoz ígérkeztem el, így a már ébren lévő Niall-lel mentek el az „ideiglenes rosszfiúnkért”. A többieknek nem szóltunk, feleslegesnek tartottuk Őket is felkelteni, csak mert Harry nem kontrolállta magát. De üzenetet azért hagytunk, de mint ahogy a fakabátosok sem, mi sem részleteztük eltűnésünknek az okát.

A lépcsőfokokat nehézkesen veszem, hála a kezemben szorongató papírpohárnak – ami gőzölgő koffeint tartalmaz. Nyolc óra van, az én kis családom pedig már javában élvezi első reggeljüket Londonban. A harmadik emeletre érve kifújom magam, majd újra kortyolok a kávémból, miközben ügyetlen kopogásokat szórok a „17”-es sorszámú ajtóra. Az ajtó kinyílik Monty papának hála, és én már bent is vagyok a tágas helyégben. Miután pedig a többi családtagomat is köszöntöm a bézs színben pompázó hotelszobában, a kubai rokonaim kijelentik, hogy „stílusosak” akarnak lenni, s ha már Angliában vannak, akkor a reggelijük is angolos lesz. És én már megint pont jókor toppantam be…
A serpenyő sercegve reagál a tíz tojásra, miközben a másikba a bacon csíkokat helyezem be, egy-egy ugrással kikerülve a kipattanó és egyben forró olajcseppeket. Nem vagyok egy konyhatündér – hiába is neveztek el a srácok Tündérkének… ühm… Ha-Ha… -, remélhetőleg a hagyományos ham&egg-et nem fogom elrontani.
- És mi a terv a hétre? – kérdezem a vállam felett hátraszólva, de szemeimmel kitartóan az egybesült tojásokra összpontosítok, amik lassan felveszik a serpenyő kerek alakját. Hát, merengek el magamba, lehet, hogy nem lesz olyan hagyományos, de az omlett, az omlett…
- Ma városnézés, kedden pedig lekocsikázunk Brighton-ba, megnézzük a partot, és két napig ott leszünk egy ismerősöm nyaralójában – fecsegi Alana, Pablo felesége, miközben próbál valahogy a segítségemre lenni, de csak egy háláspillantást küldök felé, és magam próbálom megoldani a problémát. Igaz, ami igaz, tegnapi gondolatmenetem után csak még inkább maradtam két lábbal a földön, az elmúlt hónapom megingását magam mögött hagytam a tegnapi nap folyamán, és most újult erővel igyekszem visszatalálni saját magamra. Arra a valakire, aki az amnéziám előtt voltam… Gyenge időszakomat próbálom építő jellegként, megerősítésként tekinteni. Ám azért be kell, hogy lássam: mindez nem sikerülne ilyen könnyen Louis nélkül. De egy ember segítségét „szabályosnak” találom, kiváltképp az övéjét… Egyedül, csak az övéjét.
- Nem jössz velünk? – üti meg a fülemet Celia nénikém hangja, és nem tudom eldönteni, hogy direkt zökkentett ki elmélkedésemből, vagy sem; a lényeg, hogy jól tette: a tojásokat még időben le tudom venni a gázról, mielőtt azok megégnének. Ahogy egy nagy tányérra csúsztatom a kerekké formálódott ételt, gondolataim Harry-re kalandoznak, és szinte még mindig nem tudom felfogni, hogy börtönbe van! A legutóbbi látogatása ott jó ügy érdekében történt, mi több: az én megmentésem által kellett bemennünk az őrsre, hogy vallomást tegyünk…Christopher ellen. Fejemet megrázom, tudatomból így próbálom kihajtani ezt a nevet, s valahol mélyen hálás vagyok az amnéziámért. Akkor nem voltak rossz emlékeim, ám ettől függetlenül erős megingást kaptam attól az időszakomtól. Ez már az életem része, el kell fogadnom. Hisz mi mást tehetnék? – kérdezem magamtól keserűen, lemondó sóhajomat követően azonban értelmezem Alana kérdéseit, így sietve belekezdek a válaszadásba:
- Mennék, de… - A mondat végét elharapom, s miután a bacon-öket is biztos helyre menekítem a szénné égéstől, segítségkérően Seissa felé fordulok. Hezitálásom egyszerű: annak a tudatában, hogy immár biztosan kilépek a bandából, és itt hagyom a fiúkat, szeretnék minél több időt eltölteni velük, de ugyan ez igaz a családommal is.
- Hívhatnánk a fiúkat is – dobja fel az ötletet Seissa, és azt hiszem a megkönnyebbülés és hálálkodás összes jelét kimutattam a 17 éves unokatestvéremnek.
- Ez jó ötlet – helyesli bólogatva Fidel bácsi, aki a tesztalany szerepét felvállalja, és óvatosan felvágja a pizza-omlettemet, hogy egy szeletet és két bacon-t magához vehessen, és megkóstolhassa azokat. Most már két dolgokért is szoronghatok: hogy vajon beleegyezik-e mindenki a fiúk jövésére, és hogy nem-e mérgeztem meg szeretett bácsikámat.
- Ha a fiatalurak szívesen jönnek, akkor nekünk sincs ellenvetésünk – veszi át a szót Celia nénikém, ám szavai csak akkor jutnak el a tudatomig, miután bácsikám hümmögő hangot ad ki, s ami vagy az ízről alkotott véleménye lehet, vagy csupán életjelet közvetít felém. Bármelyik is a kettő közül - hosszan kifújom a bent tartott levegőt.
- Jaj – bukik ki belőlem kelletlenül, ahogy végigfutok az előző beszélgetésen, s ahogy rájövök, hogy mennyire félreérthető volt a húzódzkodásom. - Nem mintha nélkülük nem mentem volna! – magyarázom azonnal, és ennek megerősítésében még meg is rázom a fejemet.
- Ó, ugyan! – legyint egyet Celia nénikém, és öblös kuncogása kísértetiesen egyforma a tíz évvel ezelőtti kacagásához. Igen, van ami semmit se változik... - Seissa tegnap este mindent elmondott.
Ha a nyugalom vissza is szállt az omlettem beavatásával, akkor ebben a pillanatban újra elillant, helyette leforrázva meredek az alacsony, teltkarcsú nénikémre, és annak fiatalabb változatára, azaz Seissa-ra.
- Mi támogatunk téged – mondja két falat között Ramon, amolyan csillapítás gyanánt, vagy megerősítésként a döntésemben.
- Ezért is támogatjuk a négy srác kíséretét – mosolyog rám Pablo, és hófehér fogsorát látva, Camilo is utánozza apja arckifejezését, s ami miatt én is kénytelen vagyok elmosolyodni, miközben kijavítom unokatestvéremet:
- Öt srác. – S már is a táskámért ballagok, hogy felhívhassam valamelyiküket.

Eközben…
Niall:
- Harry Edward Styles, 18 éves, született Chserie-ben. Tegnap éjfélkor hozták be a vandalizmus vádjával, az utcákon magas alkohol szinttel döntögette fel az útjába kerülő szemetesládákat. Az egyik házban lakó hívta ki a rendőrséget – olvassa fel egy vékony dossziéból a pult mögött ülő rendőrnő, majd a végeztével felpillant a papírlapokból, és alaposan szemügyre veszi ledöbbent arckifejezésünket.
- Mikor engedik ki? – érdeklődik Louis a tőle szokatlan módon: komolyan és hűvös hangon.
- 300 font váltságdíj fejében akár fél óra múlva, ám 24 óra közmunka kötelező. – Mindezeket ismét a dossziéból közli velünk, s idegességemben egyik lábamról a másikra támaszkodok, miközben nem túl feltűnően végig pásztázom a meglepően csendes helységet. A linóleum kopott, de a falak frissen vannak festve, az ablakból bőszen bevilágító napsugarak tompítják a kényelmetlen érzetemet.
- Rendben – bólint egyet kurtán Louis. – Hol fizethetjük ki?
- Ha végig mennek a folyosón, akkor ott lesz egy újabb pult. Ezt adják oda az ott lévőnek, és a váltságdíjat is.
A fiatal rendőrnő kicsúsztat egy A5-s nagyságú papírt, Louis pedig megfontolt mozdulattal elveszi onnan és biccentve megindul a nő által mondott útvonalon, én pedig igyekszem utolérni határozott lépéseit.
- Olyan idióta tud lenni Harry – morogja egyenesen előre nézve, és ahogy elemelem róla a tekintetemet, arra eszmélek fel, hogy már oda is érünk az említett pulthoz.

Harry lefelé bámulva, zsebre tett kezekkel halad előttünk, majd türelmetlenül megtorpan Louis kocsija mellett. A Tomlinson-fiú szembe megáll vele, a felállásuk tökéletesen olyan, mintha legidősebb bandatársam lenne a szigorú és a mélyen csalódott apa, Harry pedig a lázadó kamasz. És vagyok én, aki feszülten cikázik a két arc között, ám mivel Harry nem viszonozza Louis átható tekintetét, így Ő megunja a semmit tevést, kinyitja az autózárt és dacosan beül a volán mögé, mi pedig a hátsó ülésen foglalunk helyet.
Az autóút finoman szólva is kínos, legalább is a csend, az határozottan kínos, ezért is döntök úgy, hogy London utcáit tanulmányozom az ablakon keresztül. Szépen süt a nap, állapítom meg szórakozottan.
- Ha hajlandó vagy végre elmondani, hogy miért tűntél el tegnap szó nélkül, azt igazán díjaznám – töri meg a szótlanságunkat Louis, így automatikusan felé fordulok, de Ő még véletlenül se figyel máshova, csak az útra. Ami azért némileg megnyugtat.
- Hova megyünk? – tereli a témát Harry színtelen hangon, s még idejében el tudom csípni Louis szemforgatását. Ha jól tudom leolvasni ajkainak mozgásáról a szavakat, akkor valami olyasmit dörmöghetett magának, hogy „Rosszabb, mint Zoé”. Az ilyenen az ember akaratlanul is megereszt egy félmosolyt. Mivel látszólag Louis is bemakacsolta magát, így én veszem át a válaszoló szerepét.
- Bobbie irodájába.
- Aha… - dünnyögi Harry, s fejét lomhán a hideg üvegnek támasztja. – Minek?
- Azt hitted, hogy a hülyeségednek majd nem lesz következménye? – reagál Louis szintén úgy, mint az előbb Harry is tette, és most rajtam a sor, hogy megforgassam a szemeimet. Annyira imádom, mondom magamba cinikusan, hogy ennyire éretten tudnak viselkedni.
- Nem bízom Bobbie-ban. – Harry halk megjegyzésnek szánhatta, de Louis és én is tisztán meghalljuk, s hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a pillanatnyi mérgében mondja ezt, vagy komolyan így vélekedik az új menedzserünkről.
- Érdekes – tűnődik el tetetett merengéssel Louis -, Eddig semmi bajod nem volt a fickóval, csak miután Zoé közölte, hogy ugyancsak nem bízik benne. – Most jön az a rész, hogy a sofőrünk a visszapillantó tükör segítségével villámokat szóró íriszekkel bámul a megtört barátunk felé, és még én is rájövök, hogy hangját a féltékenység lepi el. De, hogy miért, arról fogalmam sincs...
- Szállj már le erről a témáról, haver – hárítja az indulatát nem éppen finomkodva a mellettem ülő fiú. – Ezt már egyszer megbeszéltük!
- Majd leszállok akkor, amikor végre hajlandó vagy elmondani, hogy miért ittad le magad ennyire. –Ha Louis ezt alku gyanánt mondja, akkor meg kell, hogy valljam: igen gyenge próbálkozás ez tőle. A biztonság kedvéért megbizonyosodok arról, hogy Harry be van-e kötve, nehogy még a levegőben izzó tesztoszteron meghozza az eredményét: nehogy egy hirtelen mozdulattal neki essen az előtte ülőnek. Félelmem nem alaptalan, Harry keze ökölbe rándul, de szerencsére nem lép a tettek mezejére, s szinte látható, hogy hogyan próbálja lecsillapítani az indulat túltengését. Halknak nem mondható fújtatással aztán csak beadja a derekát:
- Szakítottunk Caroline-nal. Most örülhettek. – Megvetéssel és hangjában erős éllel tudatja velünk az eltűnésének okát. Megfeszült arcizmokkal fordul felém, s jobb ötlet híján óvatosan vállára teszem a kezemet, hátha ezzel tudtára adhatom, hogy sajnálom a történteket. Attól függetlenül, hogy nem a szívem csücske a műsorvezetőként ismert nő, Harry fontos nekem - és mindünknek egyaránt -, így kötelességemnek érzem a bíztatását és a támogatását. Egy pillanatra oldalra sandítok, hogy láthassam Louis reakcióját, ám közömbös arca ellenkezik a leengedett vállaival: testbeszéde aggodalomról árulkodik. Harry nem mutat felém köszönetet vagy hálálkodást, de a neheztelés eltűnt a tekintetéből, amitől némileg megkönnyebbülök. Göndör haja mellett kinézek az ablakon, és furcsállva szembesülök azzal, hogy máris megérkeztünk a magas irodához. Úgy látszik, állapítom meg tényszerűen, Louis gyorsabban vezet, ha ideges.

Már segítség és eligazítás nélkül tudjuk megtalálni Bobbie irodáját - ez csak azután esik le, mikor már a titkárnőjének asztala előtt állunk. Bár a felfelé út alatt továbbra se hagyta el szánkat akár egyetlen egy szó is, de legalább már a körülettünk lévő légkör nem olyan feszült. Inkább olyan elgondolkozós csendnek nevezhető ez.
- Mr. Cross bent várja Önöket – mondja készségesen a fiatal nő, de mosolyáról határozottan lerí, hogy kényszeredett és felszínes. Ilyenkor szoktam hálát adni azért, hogy én azt csinálhatom, amit szeretek. A fiúk helyett is megköszönöm, miközben egy „Kitartás” mosolyt küldök felé, és megindulunk a szűk, ám hosszú folyosón. A fehér falak továbbra is komoran és személytelenül húzódnak végig, sehol egy szép virág, vagy akár egy kép, amivel hangulatosabbá tehetnék a teret. És ez mind igaz az egész épületre; az üveg kolosszus berendezésére a legjobb kifejezés a maximalista: fekete-fehér egyszerű, de annál márkásabb bútorok, s néhol egy-egy széles levelű, zöld növény, szintén fekete vázába temetve. Két kopogást intézek a vastag és átláthatatlan üvegajtóra, ami túloldaláról érkező hang után megmarkolom a fém fogót, és kitárom a két fiú előtt, kik ismét szó nélkül bemennek, majd én is követem Őket. Bobbie - aki Harry börtönbe jutása miatt hivatott be minket, magához - némán int a kanapé felé, telefonját a füléhez tartva beszél valakivel, mialatt mi leülünk a fekete bőr kanapéra.
- Bocsássatok meg, tíz perc és jövök – mondja, s már ott sincs az irodában Bobbie, mi pedig felügyelet nélkül maradunk a letisztult bútorzatok között. Rossz érzésem támad, ahogyan már ismerem saját magamat - a fiúkról nem is beszélve -, s határozottan állíthatom, hogy nagy hibát követett el ezzel a menedzserünk. Ha régebb óta dolgoznánk együtt, meg se fordulna a fejében az itt hagyásunk. Igen, állapítom meg magamba elismerően, helyes a megérzésem. Lehet, hogy nem épp rongálásnak számít a cselekvése, de ezt akkor se szabadna tenni: Harry felpattan az ültéből és az íróasztalon kezd el minden feszélyeztetés nélkül kutakodni.
- Te meg mi a szart csinálsz? – kérdezi idegesen Louis, ám előrelátóan suttogva teszi fel költő kérdését, hiszen jól látható, hogy épp mit is csinál: át lép egy bizonyos határt...
- Valami nem stimmel Bobbie-val… És tudom, hogy Téged is zavar a Zoéval való viselkedése. – Ekkor Harry egy pillanatra felnéz a kihúzott fiókból, és jelentőségteljesen, szinte belevájja a tekintetét Louis szemeibe. Majd ahogy visszatér a fiók belsejébe, tovább folytatja a válaszadását: - Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi ez… De van egy olyan megérzésem, hogy valami van a háttérben. Meghatározatlan, hogy mire is gondolok vele kapcsolatban… de azt érzem… úgy érzem, hogy…
- Hogy? – bukik ki belőlem önkénytelenül, és feltűnően izgatott leszek a kialakuló helyzettől. Teljesen beleélem magam szavaiba, a körül írott érzés most hirtelenjében engem is körbevesz, és arra eszmélek fel, hogy immár én is a lapokat túrom fel az asztalon. Oldalra sandítva látom, hogy Harry keze megáll a keresésben, kíváncsian követem tekintetét, amely ismét Louis-on állapodik meg. Némán harcolnak, és kivételes alkalom, hogy Louis áll a megfontolt oldalon. Vonakodik, pedig máskor kérni se kell, azonnal belevág az ismeretlenbe, most azonban tart a dologtól. Szembogarai kétkedve méreget hol engem, hol Harry-t; újabb feszült másodperek ezek, pedig mindannyian tudjuk, hogy kevés az időnk. A kísérteties csendet Louis csengőhangja vágja ketté, kissé össze is rezzenek, amit a tevékenységemnek tudatom be. A lebukásunk esélye magas.
- Szia – szól bele a készülékbe Louis, miközben szemei egyenesen Harry-vel vívnak, és szinte lélegzetvisszafojtva maradunk mozdulatlanul, mintha csak akkor tudnánk újra mozgásba lépni, miután Louis valami engedélyt ad nekünk. Nem halljuk a beszélgetést, Louis is csak hümmögve reagál a hívó félnek, jelezvén, hogy még mindig követi a beszédét, ám arca fokozatosan változik át. Pontos behatározást nem tudok tenni, de erősen hajaz arckifejezése arra, hogy valami most eszébe jutott, egy olyan valami, amit nem szívesen lát be, vagy éppen törődik bele, s ami miatt nekem csak még jobban felkelti a kíváncsiságomat.
- Majd megkérdezem. Igen. Én is. – Halvány, de annál szeretetteljesebb mosoly jelenik meg arcán, és nem kell sok találgatás arra, hogy kitaláljam: Zoé volt az igazán jól időzítő személy. Louis visszasüllyeszti zsebébe a készüléket, s tekintetét is leviszi, majd a padlót kezdi el fürkészni. Elgondolkozva igazítja vissza pontos helyére a telefont, és kicsit olyan az érzésem, mintha a sötét faparkettától akarna választ kérni, vagy legalább valami helyes útféleségét. Fejét újra fölemeli, tekintete ismét találkozik Harry-ével, szemeiben azonban elszántság honol. Hangulatváltozásától kissé meghökkenek, de mit sem törődök vele, hiszen ez a mi javunkra szolgál.
- Nos? – emeli fel szemöldökét kérdőn Harry, és kihívó félmosolyáról lerí, hogy tudja: nyert ügyünk van.
- Majd én őrködök – válaszol, és egy ugyan olyan mosolyt felvesz, mint Harry, s pár lépéssel eléri, hogy immár az irodán kívül tartózkodjon. Bent maradt társammal összenézünk, az adrenalintól furcsa izgatottság lepi el egész testemet, s ahogy magabiztos biccentéssel jelezünk a másiknak, újra feltérképezzük: az íróasztaltól kezdve, a polcokon sorakozó dossziékig. Ujjaim között gyorsan járnak a papírok, mindegyiket felszínesen átfutom, de nem időzök egyen se huzamosabb ideig. Magunk sem tudjuk, hogy mit is keresünk valójában, de hinni akarom, hogy nem feleslegesen „visszük vásárra a bőrünket”. A lebukásunk az idő elteltével esélyesebb és esélyesebbé válik, érzem, hogy a torkomba dobog már a szívem, de az impulzusok csak még inkább a kutatásra ösztökélnek. Kissé agresszív mozdulattal húzom ki a legalsó fiókot, mely csak nehézkesen akart kiakadni helyéről, s rögvest leguggolok, hogy könnyebben elérjem a mappákat. Szótlanságunk ellenére is van alapzaj az irodában, a papírok súrlódása, a szerződéseket összefogó gumik csattanása és a kis szekrények ajtajának csapódása töltik be a szobát. A kék, fekete és piros irattartók alatt, az íróasztal tartozék fenekéről kihalászok egy A4-es nagyságút, mely a többitől eltérően, nincs felcímkézve vagy névvel ellátva. Sietve kinyitom, s ahogy elolvasom az első sorokat, lélegezni is elfelejtek. Agyam gyorsan kattog, az oxigénhiány miatt csak nehézkesen tudom összerakni a képeket, s mielőtt újra megtalálnám hangomat, Harry szintén megmerevedik mellettem és elképedve olvassa fel a kezébe kerülő szöveget:
- Zoé kilép a bandából.
Azonban ezen meghökkeni se tudok, tudatomat sokkal inkább lefoglalja az az információ, hogy a görcsösen szorongató mappában nem más található, mint az eredeti fenyegető leveleim…