ll. 21.fejezet(51.)

Aloha! <3
Íme a 21. fejezet, ami tudom, hogy nem mára volt ígérve először, de mint mondtam tegnap is, el vagyok havazódva a dolgaim terén. Annyit viszont hadd helyesbítsek: hétfőn vettem észre, hogy kihagytam az utolsó fejezetet, szóval nem jól számoltam, így innntől kezdve van 4 rész hátra. :]
Az 51. fejezetről annyit, hogy újabb szereplők lépnek be, és mint az Evana lányoknál (a karakterüknek a feladata amúgy most, illetve ennek a végénél fog megmutatkozni) úgy ezeknek is szerepük lesz valamilyen módon. Viszont bocsánat, ha túl sok embert raktam bele, és így nem lehet követni ki-kicsoda. Igyekeztem érthetőre megírni, bizakodom, hogy ez sikerült is.
Nos, jövőhét hétfőn 22. fejezet! ;]
Köszönök mindent!
Puszi, Tyra

Ui.: Új dizi van, remélem ezt már mindenkinek mutatja. A fejléc tudom, hogy szörnyen egyszerű (bármennyire is hihetetlen, de még ezzel is el tudtam időzni...xd) de remélem már jobban "szemnek való", mint az előző sima szürke (amit amúgy nem is úgy kellett volna mutatnia, de a CSS kód már megint remekelt...). 

Három nappal később… 

Zoé:
Világ legjobb érzés ismét úgy kelni, hogy biztonságban érzed magad: a derekamon fonódó karok és a fejem alatt fel-lemozgó mellkas miatt muszáj elmosolyodnom, és még az ablakon beszűrődő, vakító fényárad se rontja el kedvemet. Lassan és óvatosan fordítom arcomat Louis felé, akinek bal profilját a párna takarja el, de a jobb nyugodtságot tükröz és gyermeki tudatlanságot. Rendezetlen haját vagy a fehér huzat nyeli el, vagy a homlokához tapad, miközben mélyeket szuszogva járja az álmok világát. Bár tudom, hogy nem kellene, mégis mágnesként vonz vonásainak tanulmányozása, melyek még ártatlanul húzódnak a fiú kissé borostás arcán.
- Neked is jó reggelt, Zoé – morogja rekedtesen és félig még aludva. Annak ellenére, hogy hangja mosolyog, és nem utal bármiféle neheztelésre a bámulásom miatt, mégis arcomat nyakába fúrom, és hozzá bújok, mint aki szégyelli tetteit. Egyik kezét derekamról felfelé vezetve éri el egyik tincsemet, ujjai között csavargatja és cirógatja, míg én beszívom illatát, ami a takaróból áradó öblítő aromájával keveredik össze. 
- Jó reggelt és bocsi – motyogom elhúzódva Tőle, és változtatunk a helyzetünkön: takarót magam elé szorítva hátamra fekszek, miközben Louis oldalára fordulva, egyik karjával megtámaszkodva hajol felém, majd csókkal köszönt. Ismét belemosolygok puha ajkaiba, és Ő is így tesz, végül a finom „Jó reggelt puszinkat” a telefon csengése szakítja meg. Louis morogva huppan vissza az ágyba, tenyerét arcához dörzsölve kelti fel és csillapítja le magát, én pedig a vékony anyagba kapaszkodva lépkedek a szobám parkettáján, és a tegnap elhagyott nadrágomért hajolok le. A takaró a hátamon lecsúszik a mozdulatsoromnak köszönhetően, egészen a csípőmig, s majd kiégeti a fedetlen testrészemet Lou tekintete. Hátrasandítva bizonyosodok meg igazamba: Louis immár felült, és vigyorral az arcán követi még azt a tettemet is, hogy megnyomom a telefonomon a zöld gombot.
- Mi van, Zayn? – szólok bele köszönés nélkül, szemeimet le se véve a kék íriszekről.
- Ó, mily kedves fogadtatás. – Bár nem látom, lemerem fogadni, hogy cinikus megjegyzése mellett még meg is forgatja a szemeit.
- Miért hívtál, Malik? – sürgetem a túloldalon lévő félt, de még flegmára se sikerül varázsolnom a hangomat, hogyha muszáj visszavigyorognom az ágyban fekvőre.
- Hát már jó reggeltett se lehet kívánni egy barátomnak, Thomson?!
- De, de nem a Te reszortod az ilyenfajta kedves gesztus – válaszolok rögtön, ami után kisebb csend következik a beszélgetésünkbe, majd csak tárgyilagos hangon szólal meg ismét Zayn:
- Ez fájt.
- Reggel hívtál, mit vártál? Tapsolni fogok örömömbe? – horkantok fel gunyorosan, és visszabotorkálok a pihe-puha ágyamba és Louis-sal szinkronba dőlünk hátra a párnák közé.
- Jó na, nem ezért hívtalak – zárja le a civakodásunkat, a telefont pedig egy pillanatra eltartom a fülemtől, hogy a képernyőjéről leolvasassam az időt, így válaszolhassak Louis eltátogott kérdésére: 10:16.
- Kinyögöd végre? – kérdezem türelmetlenül, mert valahogy jobban hívogat az előttem fekvő fiú, mintsem a Zayn-nel való csevegésünk.
- Oké, de ne akadj ki, mert végül is még nincs semmi gáz – húzza tovább az időt és már egyben az idegeimet is. – Tegnap Harry és Louis külön kocsival elmentek valahova, de egyikőjük se jött haza, és a telefonon se tudjuk elérni Őket.
Mielőtt bármit is reagálhatnék a kissé kétségbeesett fiú mondottjára, Louis egy könnyed mozdulattal kicsalja a fogásomból a telefont és a saját füléhez emeli, miközben ügyesen hárítja a visszaszerzésben nyújtózkodó karjaimat. Mozdulataiból csak azt tudom lekövetkeztetni, hogy már túl jól ismeri reflexeimet.
- Igazán hízelgő, hogy ennyire aggódsz értem, de én itt vagyok Zoénál és nem kell félteni, már nagyfiú vagyok.
- Hát azt meghiszem – hallom meg a túloldalról a kajánul csengő hangot, mire lesújtó pillantásokkal díjazom barátom megszólalását, és ironikus tapsba kezdek, hogy jelezzem: ennél félreérhetőbbet már nem is mondhatott volna, mi több, ennyi erővel már kerek perec közölhette volna, hogy együtt voltunk az éjjel – ismét.
- Jól van, na – felel inkább csak az én teátrális mozdulataimra, majd csuklómnál fogva magára húz diadalittas mosollyal az arcán, és szemeimbe merülve beszél tovább: - Harry-ről nem tudok, viszont szerintem Caroline-nal lehet. Kerestétek már nála?
- Nem, de nem rossz ötlet. Vagyis… - bizonytalanodik el Zayn -, Hogy hívjuk fel Caroline-t, hisz mint Te is tudod jól, nem vagyunk csevegő viszonyban.
- Akkor csak hagyjátok, majd haza kecmereg. Legkésőbb estére úgy is otthon lesz már. – Louis beszédéből csak annyit lehetne lekövetkeztetni a másik félnek, hogy egyáltalán nem a kommunikációval foglalkozik, ami az én szempontomból igazán hízelgő. Egymásra vigyorogva merülünk a másik íriszeibe, s ahogy én továbbra is rajta fekszek, addig Ő „tűri” a súlyomat, füléhez tartva a telefont.
- Louis! Hé, Louis, itt vagy? – zökkent ki a kék mélységből Zayn kajaválása a készülékből.
- Bocs, most le kell tennem – motyogja sunyi mosollyal a száján, s figyelmét egy percig se szakítja le rólam. És én sem szándékozok mást tenni.
- Aha, sejtettem… - válaszol sokat tudóan a kreol bőrű bandatársunk, de mielőtt Louis kinyomná a beszélgetést, még meghalljuk a „jó tanácsát”: - Azért csak óvatosan, fiatalok.
Fejcsóválva kísérem az egyenletes csipogást, végül rövid csókot adva Louis-nak, lefordulok róla, majd onnan az ágyról is.
- Nem akarok ma menni a stúdióba. – Szemeit dörzsölve egy fáradt sóhajt ereszt ki, miközben én a szekrényemből szedem ki a tiszta fehérneműimet és egy fehér csőszárú nadrágot, egy felső kíséretével. Az ablakon kilesve döntök a pulóverem mellett, hisz a ragyogó Nap se tudja enyhíteni az erős széllökéseket, ráadásul London is gyakrabban hideg, mintsem meleg. 
- Milyen jó, hogy én nem megyek – kérkedek a ruháimat szorongatva ,egy száz wattos mosollyal a számon, s kitárom a szobám ajtaját, amit magam után nyitva hagyok; miután pedig kilépek a küszöbön, cselesen visszadobom az eddig körbe tekert takarót, majd a fürdőbe sétálok - amit szintén nem zárok be, hogy a beszélgetésünk ne haljon el a zárt falakkal.
- Hogy-hogy? – üti meg a fülemet kérdése, amint már a nadrágomba bújok bele.
- Egy óra múlva ki kell érnem a reptérre, mert fél tizenkettőkor száll le a kubai járat – válaszolok kissé türelmetlenül, mivel már tegnap is elmondtam ezt, de úgy látszik az esti bor megtette a hatását, s Louis emlékezetét addigra már leépíthette a vörös színben pompázó ital. Míg a szokásos körkörös mozdulatokkal tisztítom a fogaimat, Louis talpainak dobogását hallgatom, nem sokra rá pedig Ő maga is felbukkan az ajtófélfának dőlve, immár alsógatyában.
- Bobbie megint ki fog akadni. – Louis vészmadárkofását egy vállrándítással reagálom, vízzel öblítve számat végül felé fordulok.
- Nem érdekel Bobbie – tisztázom újra, amint mellette kisétálok a fürdőszobából és a konyha felé igyekszek, s hátra se kell fordulnom, hogy tudjam: Louis is így tesz.
- És mikor fogják felvenni a Te részeidet a dalokban? Már csütörtökön se énekelted fel a szólóidat, szóval még a Te anyagaidból egy sincs meg – közli velem azt, amit már én is tudtam, ám nem akarok vitába szállni Vele, így hagyom, hogy a véletlen hitében üljön le a székre. Pedig ha tudná, hogy minden direkt és okkal van…
- Majd felvesszük, nyugi. – Háttal állva könnyebb hazudni neki, mint szemtől szembe. A reményem rohamosan csökken: kétlem, hogy továbbra is a bandatagja leszek a következő hónaptól. Hiába a sok telefonálgatás, hiába a kutakodásnak, az Egyetem egy elit iskola, félévente 20 tagot vesznek fel, világszerte pályáznak a tanulni vágyók a bejutásért. A sors fintora pedig az, hogy míg én, ki kézzel-lábbal harcol az ellen, hogy ott tanuljon, addig valakinek az álmai törtek össze, hogy miattam kiesett a létszámból. S a kiiratkozás csak abban az esetben lehetséges, ha vagy félévkor teszem ezt meg, s nyomós indokom van, vagy aki beajánlott engem az megszünteti az ajánlását és visszavonja a kérőlevelet. A második eshetőség könnyen megoldható lenne, ha éppenséggel tudnám, hogy ki volt az én „jóakaróm”. De hogy ez az információ nincs a tulajdonomban, így a személy nélkül hiába is hívom és kérem a titkárságot, a szabályok miatt nem megoldható. Na, de hát kérem szépen: Milyen szabályok ezek? Mintha attól félnének, hogy terrorista tetteket végeznék a kiiratkozással!
- Zoé? – zökkent ki Louis hangja, így erőteljesen megrázom a fejemet és egy hümmögéssel reagálok rá. – A kávéfőző már pityegett és már vagy két perce szólongatlak. – Zavartan nyúlok a valóban elkészült koffeinért, amit berögzült mozdulatokkal öntöm ki egy bögrébe és ízesítem meg a kezem ügyébe akadó tejjel, végül gyorsan – de egyben figyelve a fekete folyadékra - megpördülök a tengelyem körül. Szívem nagyot ugrik, ahogy szinte alig pár centire Louis-t találom magam előtt, pontosabban a kidolgozott mellkasát. Félve viszem fel tekintetemet a szemeihez, s amint ajkaimhoz az ujjaim közt szorongató porcelánt emelem, úgy tanulmányozom az engem fürkésző és aggódó szembogarakat.
- Nem akarom azt hinni, hogy szándékosan kerülöd a hangfelvételeket – mondja, ám inkább hangzott kérdésnek, mintsem kijelentésnek. A forró folyadék végigfolyik a torkomon, mohón iszom a reggeli kávémat, hogy időt nyerhessek az engem szuggeráló fiú kérdésének válaszától. Azonban a bögre kiürül, és mivel ilyen közel van hozzám Louis, meg se próbálom eljátszani, hogy még mindig a tartalmát fogyasztom - szaggatott mozdulatokkal teszem le a konyhapultra.
- Louis – sütöm le a szemeimet, ahogy halkan kiejtem nevét -, Nem akarok pesszimista lenni, de nem fog sikerülni a kiiratkozás.
- Ne, Zoé! Ne add már fel ennyivel – kel ki magából rögvest, ami nem kicsit lep meg. Lopva fölpillantok rá, de Ő idegesen oldalra fordítva a fejét hátrál egy lépést.
- De nem tudok tenni semmit, szeptembertől arra a hülye egyetemre kell járnom! – lépek a saját védelmemre, attól függetlenül, hogy igazából nem lenne szükségem erre, ám szíven üt grimasszá korcsosult arckifejezése.
- Csak egyszerűen maradj itt Londonban – emeli rám tekintetét, íriszei szinte már kétségbeesetten könyörgően mélyednek az enyéimbe. – Nem jelensz meg, és ennyi. Le is van zárva ez az egész!
- Azt nem tehetem – rázom meg a fejemet rögtön, hiába se tudok találni primitív és egyben ésszerű ötletében hibát, ami miatt igaz lenne az ellenkezésem. Egyszerűen csak nem tehetem, és pont.
- Miért? Ha annyira akarnál, akkor maradnál – közli velem vádlón, és hitetlenkedve emelem fel jobb szemöldökömet, netalán rosszul hallottam az iméntiket. Ezt Ő se gondolhatja komolyan!
- Hát persze! – csattanok fel éllel a hangomban egy negédes mosollyal fűszerezve, de rögtön le is hervad az arcomról, ahogy tovább folytatom: - Boldog vagyok, hogy ki kell lépnem a bandából. Igen… minden vágyam, hogy itt hagyjam a srácokat, a családomat és Londont. És szinte már fájdalmasan hosszú az egy hónap a számomra, amit még el kell viselnem melletted, hogy azután végre ne láthassalak! – Merő gúnnyal és jól kivehető szarkazmussal dőlnek belőlem a szavak, s hiába is mind hazugság amiket mondok, mégis ahogy eljut a tudatomig, hogy miket vágtam a fejéhez, lelkiismeretem kíméletlenül szorítja össze a mellkasomat. Arcizmai a megfeszült állapotukból most ellazulnak, párhuzamosan azzal, ahogy az én testtartásom is összébb rökönyödik. Nem tudok leolvasni róla semmit, és még magam sem tudom eldönteni, hogy vajon könnyebb lenne majd az elválásunk, ha valóban összevesznénk, vagy még azt az ugyan kevés időnket is, de inkább békében és együtt töltsük el. A levegő szinte megrekedt köztünk, idegőrlő csend kíséri a tehetetlen farkas-szemezésünket.
- Ne haragudj – bököm ki elhúzott szájjal, amit aztán egy fáradt sóhajom követi és lehunyom a szemeimet. Sok ez már az én állapotomnak, amilyen nyugodt volt az elmúlt tizenkilenc életévem, úgy volt párhuzamosan bonyolult az elmúlt egy évem. Amikor azt hittem, hogy végre minden rendben lesz újra, akkor tessék: jött ez a hülye ösztöndíj…
Összerezzenek, amint egyszer csak két kar fonódik körém, ám amint illata beleivódik szinte már egészen a lelkemig, ösztönösen fúrom arcomat fedetlen mellkasába, miközben magamba hálálkodok az általa hozott biztonságérzet miatt. Kezei fel-le siklanak hátamon, az eddig felgyorsult légzésem lassul, bár a szívverésem továbbra is örült tempóban zakatol, amit közelségének és hát a félmeztelen testének tudatom be.
- Valahogy megoldjuk, csak arra kérlek, hogy ne add fel – suttogja a hajamba, amibe ezután belepuszil, majd állát rátámasztja és szorosabban von magához. Kisebb bólintásom a verbális válasz helyett történik meg, ám nem akarok most tovább a jövőn gondolkozni, helyette azon kezdek el merengeni, hogy már megint képes egy szempillantás alatt lecsillapítani. Azt se tudom most hirtelen, hogy köszönetet mondjak-e ennek az adottságáért, vagy ne: hisz bármikor bevetheti „titkos fegyverét”, s ha nincs is a tudatában: ezzel hatalma van felettem. Nem mintha attól félnék, hogy szándékosan kihasználná ezt, csupán a női egómat zavarja, de azt hiszem ez nem olyan súlyos vétek.
Újabb csend áll a konyhába, azonban ez már másfajta csendnek hat. Nyugodtabb, és nem olyan feszültebb, mint az előbbi, azonban a kérdések hada és a sürgető ötletetek sorozata továbbra is fejünk felett keringenek.
- Elkísérjelek a reptérre? – Kissé eltávolodik tőlem, de épp hogy csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Bár az ajánlat csábító, mégis tudván, hogy neki a stúdióban van jelenése, inkább csak nemet intek a fejével.
- Azért köszönöm – mosolyodok el lágyan a figyelmességétől.

…
Láttam a srácokon, hogy nem tudták hova tenni a szinte már túlzott izgatottságomat a rokonaim érkezése miatt. Valóban szokatlanul nagyobb örömmel várom Őket, mint más ember a másod-unokatestvéreit és nagybátyját – na meg annak feleségét -, de a mi kapcsolatunk más, mint a többi embernél. Nehéz lenne elmagyaráznom a fiúknak azt, hogy igazából nekem Ők a családom, legalább is szorosabb és őszintébb a viszonyom van Velük, mint mondjuk a nagyszüleimmel.
És hát hogyan érhetném meg Louis-ékkal azt, hogy a saját családomból mindig is kilógva éreztem magam, amikor pont a kubai társaságból tűnök ki kakukktojásként? A válasz: sehogy. S pontosan ezért hagytam, had maradjanak abban a hitben, hogy csupán túlbuzgó vagyok a rég látott, másod-családom érkezése miatt, ami részben végül is így van. Hisz mindjüket utoljára három éve láttam, kivéve Ramon-t, aki jómaga is Londonban él és tanul.
A fuvarozásom oka pedig nem csak az, hogy minél hamarabb karjaikba ugorhassak a találkozás első pillanataiban, a hét fős családot Ramon egy autóval nem tudná egy fordulóval szállítani, és így jövök én a képbe a wolsvagenemmel.
Az útra koncentrálva dúdolom a rádióból felharsogó zeneszámot, és ajkaim mosolyra húzódnak, ahogy eszembe jut az éppen ideillő emlékem, amikor is Fidel nagybátyám (igazából nagybácsi) 15 évesen vezetni tanít az utcánktól nem messzi, kihalt raktár parkolójában. Apa helyett vett szárnyai alá, mivel ígérete ellenére se tudott tanítani a kevés szabadidejére hivatkozva, Márk meg báty szerepét tökéletesen játszva, nem különösképp hatotta meg a hosszas – és sikertelen – könyörgésem. Fidel bácsi azonban tökéletes tanárom volt, amit azért el is vártam pedagógus létére. Bár tény és való, hogy nem volt egyszerű feladata, mivel ugyanúgy ahogy az életben is, úgy az utakon is forróvérű vagyok: spanyolul nem tudok, ám a szitkokat bátran szórtam – és még mai napig is szóróm – a vezetőtársaimra. Viszont a két évvel ezelőtti autóbalesetem sem tántoríthat el a bátyáim és a srácok által nevezett „közveszélyes” vezetési stílusomtól. Azért valahol csak felbukkan a vérembe csörgedező mediterrán temperamentum…
A mellettem elsuhanó táj komorsága már arra enged következtetni, hogy hamarosan a reptérre érek, és ez csak is jót jelent, hiszen a Louis-sal folytatott beszélgetés – kisebb vita – miatt késésben vagyok, ami annyit tesz, hogyha 12 percen belül nem érek oda, akkor fújhatom az „érkezési bizottság” tagjaként való szereplésemet.

A kulcsot elfordítom, a motor leáll, s telefonomat a nadrágom zsebébe csúsztatom, miután ugyan így teszek a napszemüvegemmel is az orrom tövénél. Futólépésem nem tűnik fel a siető és öltönyös üzletemberek sokaságában, a terminálban szemeim cikázásával fordítom a fejemet jobbra-balra, de a fekete lencsén keresztüli kutatás csak nehezíteni tud, de végül csak kiszúrom Ramon-t, azaz a középső másod-unokatestvéremet, akivel ketten fogjuk betölteni az „Isten hozott Londonban” üdvözlői feladatot. Kezemet finoman vállára csúsztatom, teste összerázkódik tenyerem alatt, ahogy arcát is ijedten fordítja hátra. Arckifejezése a meglepettség állapotából azonban rögtön átvált barátságossá a felismerés következtével.
- Zoé!
- Ramon! – utánzom ugyanazt az élénk hanghordozását a fiúnak, és a szájának felfelé görbülő ívét is.
- Késtél – dorgál rám azonnal, s hangulatváltozását alig tudom követni: az előbbi derült kedvét hirtelenjében váltja fel az atyáskodás. Ám szemet hunyok e felett, betudatom az izgalmának és az idegességének a megrovását.
- De itt vagyok – tapintok rá a lényegre még mindig vigyorogva, és az Ő álarca is enyhülni látszik optimista oldalam mellett. Ramon két évvel idősebb, Martinnal pont egyidősek, de ez nem jelenti azt, hogy hasonlítanak is. Ó, hát nagyon nem! Míg Martin a komolytalanság és a humor pártját képviseli, Ramon mint vérbeli egyetemista, komoly és megfontolt cselekedettel éli az életét.
- A Havannából jött gép megérkezett – mutat a hatalmas tér közepén kiállított, digitális tábla felé, és arra emelve a tekintetemet, bólintva nyugtázom, hogy látom. A türelmetlenség rögtön átjárja végtagjaimat, izgatottságunk folyamatosan a másikra ragad, esélyt se engedve ezzel a lenyugvásra, és szinte én jobban pörgök, pedig hát nem is az én közvetlen családomat várjuk, Ramon mégsem veti ezt a szemem elé, Ő is tudja, hogy milyen fontosak Ők az életemben.
Az emberek újabb hullámként növelik az itt tartózkodók létszámát, s amint szemüvegemet fejtetőmre húzom, az utazók közül rögvest kiszúrom a hét jól ismert arcot; vigyorom már az egész képemet betöltheti és a pulzusom is egekben van. Gyerekeket meghazudtolva iramodunk meg egyszerre Ramon-nal, aki elhagyva komolykodó énjét, szintén kacarászva száguld a kis csapathoz – ahogyan én is. Karjaimmal elsőként Pablo-t ragadom magamhoz, s random áldozatom is boldogan engedi el bőröndjét, helyette inkább engem szorít meg jó erősen a csupán két méter magas és egyben legidősebb másod-unokatestvérem. A sorban ezután Celia nénikém következik, Tőle már két hatalmas puszival is bővülök a két arc felemen, majd a Fidel bácsi nyakába ugorásom után Seissa-t támadom le, azaz a legkisebb testvért, aki még tőlem is két évvel fiatalabb. Monty papa – Miguel nagypapám bátyja – homlokomra puszit adva cirógatja meg arcomat, ahogy fátyolos tekintettel nyugtázza, szavaival élve: nővé érésemet, s legvégül Pablo feleségét köszöntöm, név szerint Alana-t, aki a csomagjai helyett fiúkat tartja a kezében.
- Olah Camilo – piszézek össze az egy éves kis donhuan-nal, rövidre nyírt haja kuszán kunkorodik a fején. Mosollyal az arcomon veszem jobban szemügyre a díszes társaságot, a nem csupán Naptól barnult bőrüket minden ember megirigyelheti, ahogy a csiga göndör, sötétbarna vagy fekete hajukat is egyaránt – kivéve persze Monty papát, aki ősz hajszálai mára már elhagyta a vad hullámokat. Azonban muszáj felnevetnem az agyamba motoszkáló gondolatra, miszerint Harry és a göndör hajú rokonaim biztosan közös hangra fognak jutni, végül is sorstársak…

A kocsim ismét dolgozni kezd a slusszkulcs elfordításával, az anyósülést Seissa ügyesen kiharcolta, míg a hátsó ülésen Pablo a feleségével, Alana-val, és ölükben Camilo-val kaptak helyet a fekete járműben. A beszélgetés megállás nélkül fenn marad az út folyamán, hol én érdeklődök a kicsi szigeten történő mindennapjaikról, hol Ők kérdeznek mondjuk a bandáról és az elmúlt három évről, vagy ismét gratulálnak az eddig elértekhez. Az utóbbi jól esik, de feleslegesnek érezem, egyrészt azért, mert nem csak az én érdemem, másrészt meg az X-Factor alatt is fent tartottuk a kapcsolatot az internetnet hála, na meg ünnepnapokkor is hosszas telefonbeszélgetésünk szokott lenni. Ahogy haladunk egyre kijjebb a reptértől, Seissa (legfiatalabb unokatestvérem) is párhuzamosan buzdul fel a kérdésekben, és emiatt kell részletes beszámolót adnom Louis „Irtószexi” Tomlinson-nal való kapcsolatomról, amit a két hátul ülő felnőtt csak nevetéssel reagál. Elképesztő, gondolom magamba az útra és a mellettem csacsogó lányra figyelve, hogy alig fél órája vagyok Velük, de az energiám már is két hónapra elegendőek és egy pillanat erejéig se jutott eddig még az eszembe a gondok, a tehetetlenség szörnyű súlya és a jövő. Ráadásul végre valakik nem rótták fel a „kamikáze” vezetésemet.

- Este szeretném bemutatni Nektek a bandatársaimat, a srácokat. Ugye elfogadjátok a meghívásukat? – kérdezem immár a következő egy hétben kinevezett szállásukon a családomtól, akik mosollyal az arcukon díjazzák buzgóságomat. Egyszerűen nem tudok lenyugodni, mellettük csak pörögni lehet!
- Si – vágják rá egy emberként vidám, mire az én mosolyom is tovább szélesedik.


Liam:
Az angol után nehéz volt először átállni a spanyol kereszt- és vezetéknevekre, s nem kicsit szórakoztatták a tenger túlról érkezőket a nyelvbotlásunk, miközben kölcsönösen mulattunk mi is az angoljukon – hiába is tudják tökéletesen a nyelvet, az ízes kiejtést nem olyan könnyű elhagyni. Beszédjük még az angolt használva is dallamos, jó hallgatni a kereken formált szavakat, függetlenül az akcentusuktól. Ráadásul az eddigi egy órás ismeretségünk ideje alatt – Harry ezt nem mondhatja el magáról, mert még mindig nem jött haza - is lekövetkeztethető, hogy mennyire összetartó család, és nem mellesleg, hogy mennyire energikusak. A természetük olyan intenzív és fesztelen, az emberre szinte ráragad a jókedvük, és az eddigi beszélgetések is erről tanúskodnak. Tökéletes ellentétek Zoé elsődleges és másodlagos családja, ám tény és való, hogy Zoé jobban beleillik ebbe a környezetbe, ami meg is magyarázza a kezdeti buzgóságát.
- És még mindig énekelsz, csillagom? – üti meg fülemet a fotelben ülő, őszes hajú férfi kérdése, azaz Mr. Thorrini. Az összes szempár most Zoéra szegeződik, akit cseppet sem lepi meg Monty úr kérdése, bár a többieket sem, inkább magukba somolyognak az idős úr tudatlanságán.
- Igen, Monty papa – válaszol szeretett teljesen, ám egyben olyan alázattal és tisztelettel, amit eddig még sose tapasztaltam Zoétól az elmúlt két év alatt.
- Emlékszem kislánykorodban mennyire szerettél az unokáimmal énekelni. – Monty úr kedvesen mereng vissza a régi emlékekre, ugyanúgy, mint a mellette ülő öccse is, a másik Mr. Thorrini (as. Miguel, Zoé nagyapja), s a mi arcunkra is mosolyt csal arckifejezésük. A csevegések megszűnnek, mindenki az eddig szótlan férfi szavait részesítik a figyelmük középpontjába, tiszteletből és kíváncsiságból is egyaránt. – Bár csak előttünk szerettél fellépni – fűzi hozzá egy fél mosollyal az arcán, mi pedig a fiúkkal a kanapén ülő, fekete hajú bandatársunk felé fordítjuk újra a fejünket. A hitetlenkedés négyünktől teljesen jogos, Zoé nem a szégyenlősségről híres.
- Kicsit ironikus… – jegyzi meg sokat tudóan Mrs. Thorrini, azaz Celia. – Csak a családodnak és azoknak a kislányoknak Magyarországról énekeltél, de csak nekünk mondtad el, hogy miért.
- Miért? – kérdezzük egy emberként a srácokkal. Celia narancssárga nyári ruháját igazgatva pillant Zoéra, aki bólint nagynénje felé, engedély gyanánt.
- Nem szeretett az idegeneknek énekelni. Nem lámpalázas volt, ó, ugyan! – legyint egyet kuncogva a nő. – Azt mondta, hogy csak azoknak énekel, akik megérdemlik a bizalmát, akik fontosak számára.
- Most mégis több ezer ember előtt énekel, akiket nem is ismer – mondja Pablo, azt hiszem a legidősebb fivér, ki halántékára bök ujjával, hogy kimutassa a női logikáról alkotott véleményét, amit a közönség kisebb nevetéssel díjaz.
- De hát ezt a két nagyokos, Márk és Martin nem tudták Zoéról. – Celia magyarázata a fel nem tett kérdésünkre ad választ ezzel, ám még mindünknek emésztenie kell a hallottakat. Tényleg fura, hogy ha gyerekkorában tényleg így vélekedett, most mégis ismeretleneknek – akik között vannak utálkozók is – énekel.
- Annyit azért tudtak, hogy szeretek énekelni – kel óvatosan bátyai védelmére a beszédtéma főszereplője, miközben feláll a kanapéról és a konyhába megy egy újabb sütis tálért.
- És mi csak köszönettel tartozunk nekik, hiszen akkor most nem lennénk egy banda. – Őszinte válaszommal próbálom megütni az illedelmesség határát, ám Zoé a kínálásban megtorpan, arcizma megremeg és csupán egy mély levegővétel után tud ismét mozgásba lépni. Kérdő tekintettel fogadom viselkedését, és ahogy sikerül elkapnom a szemkontaktust, íriszeiből sajnálatot tudok kiolvasni, amit sehova se tudok tenni. Ugyanúgy, mint a mellettem ülő Louis hirtelen testtartásának változását se.
- Nem énekeltek ismét, mint régen? – kéri öreges kuncogással az öregúr, Zoé pedig lágyan elmosolyodik és a három testvérpár felé fordul. Pablo, Ramon és Seissa egyszerre pattannak fel ültjükből, arcuk izgatottságot sugároznak, és mi is rögtön kíváncsiak leszünk a négyesük előadását hallva. A két srác a nappali középén elhelyezett dohányzóasztalt félre tolták, hogy hely szabaduljon fel a négyfős kis együttesnek. Mindjük szeméből behatározatlan fényt lehet észrevenni, és arcuk is megmagyarázhatatlan bájt sugall. Kicsit olyan az érzésem támad Őket nézve, hogy most újra a gyerekkorukat idézik fel magukban, mozgásuk is sokkal magabiztosabbá vált egymás mellett. A hallóközönség türelmesen figyeli a néma pillantásokkal kommunikáló csapatot, melynek felállása is ésszerű és egyben szimmetrikus: Pablo és Ramon zárják a két véget, míg középen a két lány, Zoé és Seissa áll. Félköríves beállásukkal mindenki láthatja Őket.
- Uno, Due, Tre. – Ramon a számokkal megegyező tempóba csapja össze a tenyerét, amit – valószínűleg - a szám ritmusát követő tapssal folytatja a két lány. Pablo a beszámolás után rögtön elkezdi a dalt, s bár a szöveg spanyolul van, a dallam és a manírok hullámzó ejtése rögtön elnyeri a tetszésemet. Ahogy aztán ritmusra táncolni kezdenek, úgy váltja át a szóló szerepét bátyjától Ramon. A két fivér hangja épp oly kellemes és egzotikus, mint a kinézetük. Az embernek rumos italok és a tengerpart jut róla az eszébe. Seissa és Zoé bele-bele énekel Ramon szövegébe – amolyan aláfestésként -, miközben a család többi része is beleszáll az egyenletes, mégis alapegységeket határozó tapsolásba, és mi is így teszünk a fiúkkal. Immár Zoén a sor, hogy folytassa, és először meglepetten hallgatom hangszínét – hiába is hallottam már vagy ezerszer –, valahogy automatikusan magasabb szólásra számítottam a kubai társai mellett, ám ugyanolyan mély és rekedtes, ahogy a többieké is. Megmosolyogtató a látvány, melyet csak most veszek észre: a három kreol bőrű fiatal közül kirí a már-már világító fehérsége Zoénak, miközben drót egyenes, kiengedett fekete haja is ellentétben van mondjuk a mellette ugyancsak csípőmozgást végző Seissa göndör frizurájával – ami majdnem hogy göndörebb, mint  a Danielle-é. A pörgős dal további részét együtt folytatják végig, mi több Seissa táncba is csalogatja Niall-t, aki ugyan zavarban van először, de aztán csatlakozik hozzájuk, ahogy Fidel úr és Celia segít megtartani a megfelelő hangosítását a számnak. A végére pedig már mindenki a nappali közepén mozog a ritmusra, és még akik nem is tudják a szövegét, azok is dúdolva és tapsolva kísérik. Louis Zoét pörgeti, akin ilyen fajta felszabadultságát az énekléskor eddig csak akkor tapasztaltam, amikor Velünk énekelt, közönségtől mentes helyen. És ezt minden nagyképűség nélkül mondhatom.

Zoé:
Határozottan fontosabb nekem, hogy a másod-családom hogyan vélekedik a bandatársaimról (khm…eddigi bandatársaimról), na meg Louis-ról, mint az „első”. A végeredmény pedig mindkét esetben is csillagos ötössel zár, mi több: Celia nénikém már alapos regélésbe is kezdett úgy egy félórája a barátomnak, hogy tisztában legyen az én csodálatos gyermekkorommal, pontosítva: a Kubában töltött nyaraim monumentumaival, amikre nem vagyok büszke. Senki se kérkedne ezekkel a kínos balesetekkel. Ezektől a meséktől a homlokomon már egy jó ideje ott villog a „Ciki” felirat.
- Beszélünk? – huppan le a kanapéra Seissa, így ez által én is társaságot kapok. A szobában mindenki rátalált a megfelelő személyre, akivel beszélni tudhat, és örömmel konstatálom, hogy vegyesen vannak a párosok: Fidel bácsi Niall-t szórakoztatja - és azt hiszem ez oda-vissza is igaz -, Liam Ramon-nal diskurál, Louis továbbra is Celia nénikém karmai közé szorult, Zayn Pablo, Alana és Camilo triójába csatlakozott, míg Miguel nagypapám a bátyjával, Monty papával idézik a régi időket. Mosolyogva fordulok vissza Seissa felé, s bólintva egyezek bele a kérésébe.
- Mesélj, kislány, leszambázott már a lábadról valaki a Paradicsomban? – kérdezem pajkosan, kezeimmel göndör fürtjeivel szórakozok, amit – ellentétben Harry-vel – barátságosan tűr. Szépsége kislány korunktól kezdve is látható volt, ám az évek is az igazamban erősítettek meg, miszerint gyönyörű nővé fog válni. Ezért is helytálló kérdésem, mediterrán bájával nem hiszem, hogy ne lenne férfi, akinek ne tetszene. Pluszba még tehetséges festő is, ami miatt csak még büszkébb vagyok Rá, s mivel nekem nincs húgom, Őt tartom annak.
- Ah, férfiak… – legyint egyet lemondóan, mire muszáj felvonnom a balszemöldökömet kétkedésem jeleként. – Hátráltatnak.
- Nocsak – merengek el, jól szórakozva makacsságán -, Csak nem a művészi énedet nem engedik bontakoztatni? – Ha gúnyosra sikerült a költő kérdésem, akkor jól végeztem a cinikus megszólalást.
- Nem is értem, hogy hogyan tudsz ennyi pasi mellett élni. – Igen… Seissa ügyesen kerüli a dolgokat, főleg ha azok az Ő büszkeségében okozhatnak kárt. Ó, kicsi Seissa, semmit se változtál, állapítom meg vigyorogva.
- Sajnos már nem sokáig – motyogom az orrom alatt, fájdalmas arcot vágva.
- Ezt hogy értve? – Szemöldökei egy vonallá ugranak, barna szemeivel fürkészi a képemet, és most rajta a sor, hogy a vállam elé hulló tincseimet hátragyűrje. Mielőtt azonban kiönteném lelkemet, melyek javarészt a vészesen közelgő utazásomról szólnak, Niall élesen hasító nevetése megtöri az összes beszélgetést, s mindenki a szőke fiú felé fordul, míg én inkább gyanúsan Fidel bácsikámat méregetem.
- Tényleg Zoé, akkor Te tudsz spanyolul is? – érdeklődik Liam, hátha mentheti ezzel a kínos csöndet, ami Niall röhögését kíséri.
- Nem – vágom rá kurtán, teljes fapofával. Rossz téma, mert mindig is megakartam tanulni, de valamiért a Thorrini családom nem szerette volna, s ezen a téren örök sértettséget fogadtam.
- De káromkodni annál inkább! – töri meg a most általam hozott feszültséget Fidel bácsi, és jóízű nevetése az én álarcomat is lebontja, hogy cinkos pillantásokkal tudjam helyeselni állítását.
– Ráragad az emberre vezetés mellett – felelek sejtelmesen, ahogy huncut vigyoromat is felöltöm, hogy tovább szórakoztassam bácsikámat, miközben Miguel papa és Celia nénikém csak mosolyogva ingatja fejét. A nevetés felcsendül, majd annak elmúlásával újra visszafordulnak az emberek eddigi beszélgetőpartnereikhez.
- Senorita Zoé! Bökd ki mi bánt. – Ha még a spanyol „kisasszony” se tenné meg a kellő hatást, Seissa lágy hangja minden feszengésemet elpárologtat, így karját megragadva húzom magam után az emeletre, ahol végül a szobába térünk be. Ő az ágyam szélére leül, míg én fel és alá kezdek el sétálni. S fel se tűnik, hogy körmeimet rágom.
- Ki lépek a One Dierection-ból – nyögöm ki eltorzult arcot vágva. – Ki kell lépnem – helyesbítek kisebb szünet után.
- Azt ne mond, hogy Louis miatt – kéri, szemei a kétkedéstől kikerekednek.
- Dehogy Louis miatt! – intem le nyúzottan. Testemet átjárja a fáradság hullámai, így muszáj végigdőlnöm az ágyamon, tenyereimet az arcom elé csúsztatom, hogy ne lássa Seissa a gondterhelt képemet.
- Akkor mond már ki, nem fogok találgatni.
- Jó – adom be a derekamat, és felülök, hogy szemtől-szembe legyek vele. – Egyetemre megyek, mert kaptam egy ösztöndíjat, a magyar nagyszüleim ragaszkodnak ahhoz, hogy beiratkozzam, ja és mindenhez fejében: Magyarországon van az Egyetem – hadarom el egy szuszra, majd azzal a lendülettel újra hátravágom magamat. Seissa nem mond semmit, gondolom még próbálja kibogozni a szálakat, szinte látatlanba hallom az agytekervényeinek mozgását. Okos lány – kár, hogy Ő nem akar tovább tanulni -,  s további magyarázat nélkül is rájön ezeknek a szavaknak a súlyára, és következményeire.
- Megteheted? – A hosszú csend után ez az első megszólalása, s bevallom: nem erre számítottam.
- Mármint mit? – értetlenkedek, és hogy jelét is kimutassam, szemöldökeim a homlokom közepéig szaladnak.
- Kiléphetsz a bandából? – Ennél tárgyiasabb oldalról már nem is közelíthette volna meg a fogadott húgom, gondolom magamba.
- A pop iparban nem sok jövőt adnak egy bandának, így a szerződéseink is rövidek – felelem hangos sóhajommal kísérve, ami szinte csak úgy magától tör felszínre, megakadályozni se tudtam.
Nem azzal van a bajom, hogy beletörődtem a „sorsomba”, inkább szégyellem magam, hogy úgy törődtem bele a mások akaratába, hogy közben a legfontosabb embernek kérését tagadtam meg ez által.
Louis nem akarja, hogy feladjam. S én hiába is szépítek: feladtam. De mégse csalódtam magamba, amitől csak még inkább ledöbbenek a felismerés következtével. Úgy érzem, hogy nem fejet hajtottam nagyszüleim követelésének, sokkal jobban úgy vagyok vele, hogy bizonyítani akarok! Ez az én saját harcom lehetne, egy kihívás, amivel már rég volt dolgom. A bandával együtt törtünk fel, és nem magam értem el a mostani álláspontomat. Sohasem tettem olyat, amivel megmutathattam volna, hogy egyedül is képes vagyok valamire. Pedig amióta az eszemet tudom, ezt akarom, és máig azt hittem, hogy a bandával sikerült bizonyítanom, amikor nem! Nagyrészt nem magamnak köszönhetem, amit elértem, és most küzdési vágy tombol bennem. Eddigi életem ellentmondásos volt azzal, amiben hittem, amit megfogadtam, s most igenis egyedül szeretnék elérni valamit az életben. Szinte a fülembe hallom saját szavaimat, amiket még a fiúknak magyaráztam a szülinapomkor, az Evana videót nézve: „A húsz, a mi bűvös számunk. Az lesz a mi „varázs határunk”, és ha elérjük azt a kort, onnantól kezdve miénk a világ, ez után nem törődünk semmivel és senkivel sem. Ekkor váltjuk valóra az álmainkat, ekkor tűzünk ki egy célt magunk elé.”
És már tudom, hogy mi az én célom…